Nem írtam pár napja, nem véletlenül. Vasárnap kivételével minden áldott nap dolgoztam.
Szombaton (08. 28.) kifogtam egy ázsiai főnököt, mondanom sem kell, ebből következik, nem volt megállás. Mondjuk, nem is baj mínusz húsz-huszonöt fokban. Ami rosszabb, hogy eltűnt a csizmám és az egész ruházatom. A csizmát a bérből vonják le. Elhoztam egy másikat (új az is), szóltam is az ügynökségnek. Egyébként megismerkedtem egy lengyel sráccal, nem tudtam kihagyni, megkérdeztem tőle, hogy mit csinálnak ott a politikusok, hogy a gazdasági válság közepette is növekednek. Nevetett. Kérdeztem, tudja-e, hogy Magyarországon nem valami ügyesek a politikusok. Tudta, csak nevetett..
Vasárnap (08. 29.) pedig elmentünk két bolhapiacra is, vettem három CD-t, egy Jamiroquai-t (épp most hallgatom), egy Red Hot Chilli Peppers-t és egy Street Dance 2010-et Áginak, ja, és házi sütit. Nem kizárt, hogy alkalmanként mi is kimegyünk Ágival árulni a finomságokat (itt nem nyír ki az otthon egyébként semmit nem érő ÁNTSZ).
Hétfőn (08. 30.) megtaláltam a ruháim egy részét. Ami zavar ezzel a melóval kapcsolatban, hogy egyelőre nincsen szekrényünk és mivel a ruha vizes, elég rossz érzéssel teszem be a zacskóba. Nem szárad meg, bárki fel is veheti. Viszont a főnök ezen a napon elég korrekt volt, nem is haladt úgy a termelés, sokszor nem volt érdemi munka, a szalag üresen járt többször is. Azt szeretem ebben a munkában, hogy egy óra negyven percenként van szünet (húsz perc). Viszont megismerkedtem egy magyar sráccal, aki évek óta kinn él, mondta, hogy nem segít magyaroknak, mert oka van rá. De nekem azóta már lakást is ajánlott, rendes gyerek.
Kedden (08. 31.) voltam először a gyárban, ahol babakrémeket, -szappanokat, stb. gyártanak. Hát, itt az első részben dobozt hajtogattam és pakoltam, szerencsére fél- egy kilókat, nem vész. Persze egy csomó dolgot elb@sztam, úgyhogy nem csodálkoztam volna azon, ha ma nem kell mennem. Kellett. Sőt, tegnap a kiscsaj az ügynökségnél négy percen belül háromszor hívott (nem vettem észre) és egy SMS-t is küldött közvetlenül a munka után, hogy milyen volt, jól vagyok-e.
Ja, autót is vettem, de ezt a jó pár napja ígért posztban mesélem el (jobb is, hogy eddig nem írtam meg, egyébként Áginak sem mondtam még el, hogy pontosan miről van szó, de annyit elöljáróban, hogy majdnem megvettem egy sötétzöld, gyönyörű barna bőrös Mazda MX-5-öt, aki nem tudná, kétszemélyes és nyitható tetejű, hátsókerekes, az egyik legjobb élményautó, erről még a szerelő lakótárs is azt mondta látatlanban, hogy tuti semmi baja nincs).
Tehát ma is mentem dolgozni. Ugyanahhoz a főnökhöz kerültem, akihez tegnap. De hogy mi történt! Pakolom a raklapot (közben persze pecsételjem is a dobozokat) és szól a főnök (kis fekete srác), hogy nem jó. Újra átrakjuk, erre később azt mondja, hogy nem jó. Mondom neki, de hát együtt csináltuk.... Erre elküldött egy másik sorra, ahol az első munkában szintén nem jeleskedtem, ez kb. másfél perc alatt kiderült. Egyébként az is hibázott, aki egy éve ott van, ez ilyen. De a főnök nagyon rendes volt (egy fekete nő). Ja, megismerkedtem egy litván fiúval, felüdülés volt vele beszélgetni, mert nagyon szépen beszélte az angolt, gyorsan össze is szedtem magam, nehogy nyelvtanilag lemaradjak. Meséltem neki Magyarországról (egy nagyon szép ország, tele egy csomó fásult-, szomorú- és szar emberrel, magas adókkal, nem egy barátságos hely, sokan stb.) Ja, egy pakisztáni gyerekkel is megismerkedtem, mondtam is neki, hogy nem irigylem az árvizek miatt (most megy haza három hétre). Tőle tudom, hogy a munka, amit mi bruttó 5.80-ért (nettó 5.30) végzünk, azért a gyár 8.67-et fizet az ügynökségnek, ez elég durva. Mindegy, költsék ők is gyógyszerre.
Viszont izgalmasabb téma: az ügynökség. Mivel hívtak a fagyasztóból is, hogy tudok-e menni, gondoltam, elmegyek oda és lemondom. Fel is hívtam a kiscsajt, hogy holnap nem mennék (nem kötöm az orrukra, hogy nem munkaundor, hanem máshol is dolgozom), azt mondta, szóljak, most szólok. Azt mondta, hogy nem túl ideális így, de jó. Nem telik el pár perc, és hív a másik, elég kemény hangon: mert én vállaltam, hogy megyek minden nap és akarok holnap menni vagy sem, mert nem olyan egyszerű embert találni (haha). Hát, mondom magamban, ez így nem f@sza, az én pénzemből élnek. Nem nagyon hagyott szóhoz jutni, így írtam egy e-mailt, hogy nem a minden nappal van gond, hanem néha legyen benne délutáni műszak is, meg eleve, én éjszakára jelentkeztem, úgyhogy nem is értem. Megint eltelik két perc és hív megint, hogy mehetek holnap délután, de pénteken akkor is menjek már reggel. És jövő héten kapok éjszakai műszakot is (azért jó, mert nem olyan durva és 7.50 bruttó, ami 7 nettó). Mondom, oké. Tehát nem szabad megijedni.
És nagyszerű érzéssel tölt el, hogy egyre jobb az angolom. Tehát nem tudnak csak úgy bepalizni, mert kérdőre vonom őket. Másfél hónapja rettegtem, nehogy valaki hívjon. Most meg kikeresem a telefonban a számot és felhívom, nem pöcsölök. Én vagyok legjobban meglepődve. Pedig sokkal többet is gyakorolhatnám, ha olyan melóm lenne.
De ami késik, nem múlik.
