Már épp kezdtem pesszimistább hangulatba kerülni, tudnillik a gyomrom összeszorul attól, ha arra gondolok, ha netán rosszul jönnek ki a dolgok és vissza kellene menni Magyarországra, és hát nem alakulnak fényesen.

Viszont ma megjött az NI számunk és felhívott a srác, akit még július 9-én ismertünk meg. Kérdezte, hogy mi a helyzet, de nem tudtam neki semmi jóról beszámolni, csak arról, hogy az NI megjött. Azt mondta, hogy Watford nem lesz jó nekünk, ott nem nagyon vannak lehetőségek, beljebb kéne mennünk London felé. Mondtam neki, hogy oké, de akkor megint kauciózhatunk és abban az esetben lerövidül az ott tartózkodási időnk, amíg munkát kereshetünk. És csak a kezdet nehéz, utána valószínűleg segítenek az ügynökségek is. Mondta, hogy sok ismerőse van itt, akár menedzser is (itt már lassan mindenki menedzser, igaz, otthon is), aki tudna munkát adni nekünk. És olyan szállást fog hamarosan mondani, ahol lesz munka, tehát nem kell aggódnunk a pénz fogyása miatt. Hát, le a kalappal, így kezdődnek az önzetlen barátságok.

Aztán nem sokkal később kaptam egy angol telefont. Valamelyik nap beadtam a jelentkezésemet egy hotelbe. Takarítani. És holnap megyünk interjúra (tudom, hogy szánalmas, de olyan jó érzés, hogy értem az angolokat a telefonban is). Kérdezte, hogy van-e valami barátom, ismerősöm, aki munkát keres. Egyből mondtam Ágit. Egyébként őt is hívták, mert az ő önéletrajzát is elküldtem. A hívást nem vettük észre, mert a beszélgetés után elmentünk itthonról és Ági telefonját nem vittük magunkkal.

Most úgyis az angol referenciákra gyúrunk. Jó lenne, ha összejönne, mert úgy tudnám kicserélni a jogsimat, hogy közben keresném a pénzt is. Netán autót is tudnék venni, sokkal mobilabb lennék.

Vettem egy Limp Bizkit CD-t (Mission Impossible 2 zenéje) egy használt boltban (70 Ft volt). A következő posztba be is teszem.

Tehát reggel nyolc, interjú, ott folytatom, ha megjöttem.

Kérem az Olvasót, szurkoljon értünk.

Szánalmas, tudom, de jól fog jönni..