A történet pár hónapja kezdődött. Az asztalosunkkal elég sok időt töltöttem együtt, mivel az immár nyolcvanezres csincsilla ketrecemet (vagy inkább palotát) ő csinálta meg olyan profira, ahogy most kinéz.
Egyik alkalommal odajött a fia, hogy tudok-e egy tanárt, akire rábízhatja a gyerekét, mert gondok vannak vele. Mondtam neki, hogy kíváncsi vagyok azokra a gondokra, mert elég sok gonddal küszködő gyerekkel foglalkoztam, de valahogy csak meg lehetett oldani őket. Ajánlottam neki egy kolléganőmet, aki szerintem az egyik legjobb. Ekkor az öreg megemlítette a fiának, hogy hát itt van egy tanár, épp nincs állása (de volt, az addigi másodállásom lett az első, de erről is fogok írni), mert eljött az idióták közül (ő olvasta anno a történetemet).
Elkérték a számom, de nem tűnt úgy, hogy fel fognak hívni valaha is. Már el is felejtettem rég, mikor kb. egy hónappal később (december elején) egyik reggel csörög a telefonom, ők voltak. Kérdeztem, hogy hívták-e az ajánlott tanárnőt, de megdöbbenésemre azt mondták, hogy nem is akarták.
A gyerek azóta kb. hatszor volt nálam. Döbbenetes dolgok derültek ki, amik számomra nem újdonságok (aki olvasta a történetemet, talán el tudja képzelni). De mivel már fél éve nem veszek részt az oktatásban, elég rossz volt újra rádöbbenni a mai magyar valóságra.
A lényeg, hogy a szakmai kihívás újra megtalált, amire nagy szükségem volt már.
A következőkben erről (is) fogok mesélni...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.