A mai nap ballagásra-ebédre voltunk hivatalosak, Ági öccse ballagott.

Épp jóízűen ettem az ebédet – a nap folyamán korábban nem ettem- mikor hívott a mamám. Azt mondta, hogy adjak át egy üzenetet egy, Ági falujában élő néninek, miszerint a papa meghalt.

Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, az étvágyam is elment. A könnyeimmel küszködtem, de majdnem alulmaradtam ebben a küzdelemben. Útban a nénihez a könnyeimmel  megint küszködtem velük. Miközben a mamámmal beszéltem, pillanatra el is sírtam magam. Miután átadtam az üzenetet, visszamentem az ebédre, de már csak elköszöntem, nem montam senkinek semmit. Igazából nem az fáj, hogy meghalt a papám, mert már tényleg nem emberhez méltó volt az élete, több mint három évet ágyban tölteni nem emberi. Anyukám ma mesélte, hogy múlt héten, mikor vízhajtó injekciót adott be neki (víz volt a tüdejében), már azt mondta: „Meddig kínoztok még?”.

Inkább az fáj, hogy tegnap nem tudtam hazaérni normális időben (a fogszabályzós időpontomról is késtem negyed órát, fél nyolc után értem oda), este kilenckor pedig már hiába mentem volna. Mielőtt feljöttünk Pestre, szinte minden nap meglátogattam, én nem a mamám által küldött bort tudtam csak vinni, hanem süteményt, fagyit (a szobatársnak is) és normálisabb, üveges bort. Most is vettem neki a kedvenc boromból, gondoltam ízleni fog neki. A sírját fogom vele meglocsolni.

A mamámhoz ezek voltak az utolsó szavai csütörtökön: „Aranyos anyukám..”