A második részt 2009. 07. 30-án tettem fel egy blogra.

Ahogy már említettem korábban, a mai gyerekekkel is lehet bánni, csak kreativitásra van szükség. Van, hogy ez sem elég. Tényleg nem a gyerekek miatt.

Ami a legutóbbi tanévben történt, az számomra egyenként is nehezen megemészthető, nem hogy együtt.

2. rész

„Jól” kezdődött, nem kaptam vissza a korábbi osztályomat, amit a gyerekek eléggé zokon is vettek. De nem magyarázkodtam nekik, semmi értelme, nem rajtam múlt. Megkaptam az 5-6.-at. A főnököm vette magához az osztályt (korábban az 1-3.-at csinálta), egyértelmű oka lehetett ennek: látta, hogy az előző évben milyen nagy volt a nyugalom ott (nem kellett kiabálni állandóan, ahogy ő tette a kicsikkel), hiába ők voltak a legnagyobbak. Lehet, hogy kívülről az látszott, hogy minden meg volt nekik engedve, de a korábbi leírás alapján természetesen nem erről volt szó. Mellesleg bebizonyosodott, hogy itt már rég nem a gyerek az első, pl. ötödikes értelmileg akadályozott csak úgy átkerült a 7-8.-ba, de nem egy ilyen eset volt...

Tehát az első hetek egyikében ügyeletes vagyok. A szünetben rajtakaptam az egyik hetedikes lányt dohányzáson. Bevittem, hogy beszéljünk az osztályfőnökével (főnökömmel). Már menet közben kinevetett, hogy nem én vagyok az osztályfőnökük, úgysem kap büntetést. Tényleg nem kapott.

A következő hónapok erről szóltak: a gyerekeknek bármit szabadott csinálniuk, cigiztek, rágóztak, nem fogadtak szót. Kezdtem magam rosszul érezni.

December közepén bementem az igazgatóhelyettesekhez, hogy ne hosszabbítsunk szerződést - amelyek egyébként is tízhónaposak, nincs nyáron fizetés, de újabban már mindenki csak december 31-ig kapta, igaz én addig is kértem, mert más terveim voltak - januártól, mert a munkám nem ér semmit, itt nagy gond fog nemsokára történni és nem szeretném megvárni, nem tudok felelősséget vállalni így a gyerekekért. Én nem olyan vagyok, aki csak felveszi a fizetést és beletojik az egészbe (pedig milyen sokan vannak így ebben az országban..). Meséltem nekik, név nélkül. Nyugtatgattak. Végül rávettek, hogy hosszabbítsunk a tanév végéig. Hiba volt belemenni.

Ennél messzebbre is mentek ugyanis a téli szünet utáni első napon (alig két héttel később, az igazgatóhelyettessel történt beszélgetés után, amiben a téli szünet is benne volt), mikor egyik ügyeletem alkalmával azt látom (!), hogy a gyerekek magabiztosan mennek a kijárat felé kulccsal (!) a kezükben. Bementem a tanáriba, megkérdeztem, hogy történhetett ez. A kolleganő azt válaszolta, hogy legalább nem benn cigiznek a gyerekek. Ilyenkor én felelek a gyerekekért, kicsit meglepett a válasz és bevallom, rosszul is esett. Mondanom sem kell, hogy az igazgatóhelyettes az eset után öt perccel megérkezett (összevont intézmény, pár utcára vagyunk a központtól). Jelzem, a kolléganő valószínűleg régebben van a pályán, minthogy én megszülettem.

Időnként már vágni lehetett a füstöt a folyosón. Annyi cigizés nem volt egy évvel korábban az egész tanév alatt, mint most egy hét alatt. Nem is éreztem jól magam, nem is bírom a füstöt.  De egyébként is, milyen dolog már a kollégákat arról győzködni, hogy fontosak a szabályok, normák, ha sokat megengedünk a gyerekeknek, akkor még többet akarnak.

Sokat rágóztak a gyerekek. Nagy stresszben voltam minden nap, mikor játszottunk, többször volt rá példa, hogy (véletlenül) kirepült a labda a pályáról és eltalált valakit, aki rágózott. Hála az égnek, nem történt baj (nem fulladtak meg), de senkinek nem kívánom az idegeskedést.

A legalja az volt, amit magam is hallottam a főnököm szájából, csak nem akartam elhinni, mert messze voltam tőle. Akkor történt, mikor a gyerekekkel lábteniszt játszottunk és a hátam mögött a gyerekek egyezkedtek a főnökömmel (persze én játék közben is figyelek), hogy elmennének cigizni a WC-be. Ugyanezt mesélte kórházi látogatóm (korábban Bunkó Zs.) mesélte minap (kikotyogta), hogy volt, hogy bement a vécére a főnököm, ott a fiúk dohányoztak és csak annyit mondott, amit nem akartam korábban elhinni: „Csak G bácsi meg ne lássa!” Remek, mondhatom, pedig nem én vagyok az ő főnöke, hanem ő az enyém, jól hallottam korábban…

De nem is tudom, mit csodálkoztam ezen, volt olyan, hogy mikor nem én voltam ügyeletes, azért sokszor segítettem a kollégáknak, nem csak a tanáriban ültem, hiszen mégsem lehet az ember egyszerre több helyen. Ezt a főnök eléggé furcsán reagálta le. Én csak pár hónappal később hallottam a takarítónőtől, aki mesélte, hogy a főnök mesélte felháborodva, hogy miért jövök én ahhoz, hogy akcióba lépek, rászólok a gyerekekre, mikor nem én vagyok az ügyeletes. A takarítónő mellesleg egyik kedvenc kolléganőm (és úgy vettem észre, hogy komoly tiszteletnek örvend a többiek körében is, bár biztos van kivétel) erre azt mondta neki, hogy inkább lenne nekem hálás, amiért segítettem neki. Tényleg csak azt akartam tenni..

Volt még „alja” jellegű történet. Utolsó tanítási napon tartottuk a ballagást, ami mellesleg ritka rossz lett, mert idénre kitalálták, hogy nem próbálunk semmit előre, minden élesben megy. Olyan is lett és most itt nem arra gondolok, hogy két osztály is mondta ugyanazt a verset, mert ezen már inkább majdnem elröhögtem magam. Az egyik gyerekem, akiért egyébként nagyon sokat tettem, nem akarta elmondani a négysoros versét, én erre haza akartam küldeni (Bunkó Zs. öccse). Ekkor Zs. ideges lett és ő is haza akart menni. A főnököm sírva ment utána, persze engem lehordva mindennek, mert ő (azt mondta legalábbis) „a cigány gyerekekért” van. Erről jut eszembe: amikor Cinó (lásd az első részben) eltörte a lábát, bár nem az én osztályomba járt (illetve ugye abba kellett volna járnia..), de többször is meglátogattam (ellentétben főnökömmel, az osztályfőnökével) és vittem neki sütit, vitamint, és drága csokit (amit még életében nem evett, örült volna a gagyinak is). Akkor ki is van a cigány gyerekekért? Ezen egyébként el sem gondolkodtam, egyik kolléganőm jegyezte meg. Én ezt alap dolognak gondoltam.

Természetesen állandó volt főnököm részéről a panaszkodás szerdánként, mikor az igazgatóhelyettes eljött megbeszélést tartani. Panaszkodás arról, hogy nem bírunk velük.. Én olyankor csak az asztalt néztem, próbáltam visszafojtani magamat, nehogy elkezdjek mesélni vagy netán röhögni. Az egy dolog, hogy egy értelmileg akadályozott- háromnak, míg egy tanulásban akadályozott gyerek kettőnek van számolva, de az egy kicsit megdöbbentő, hogy nem lehet bírni 7-10 gyerekkel, akármilyenek legyenek is. De ne csodálkozzanak, ha nem csak a saját tekintélyüket tették tönkre (ma már vicces számomra), hanem az enyémet is (szomorú). És én ezeket az embereket védtem meg sokszor a gyerekeiktől, akik nem fogadtak nekik szót.

Az is sokat elmond a kialakult helyzetről az is, hogy volt egy gyerekem az előző tanévben, aki nagyon okos volt. (Most nem is térnék ki arra, hogyan kerül egy nem oda való gyerek a kisegítőbe, pedig az is megérne egy misét.) A gyerek szinte szó szerint visszamondta a tananyagot, lehetett rá számítani, nem hiányzott sosem. Annyi volt a probléma, hogy nagyon nehezen olvasott, (bár év végére javult), de ezt pótolta hallás utáni visszamondással. Mit ki lehetett volna hozni belőle! Ezt a gyereket is sikerült elrontani ezzel a hozzáállással. Persze, mikor megjegyeztem ezt, azt kaptam, hogy ezek már nem ugyanazok a gyerekek (pedig csak a nyolcadikosok mentek el). Nekem ezt ne mondja senki, a hozzáállás sem ugyanaz volt. Ebben a tanévben ez a gyerek nagyon sokat hiányzott, volt, hogy meglépett már a harmadik-negyedik óra után, ami korábban (illetve ha nálam maradt volna) elképzelhetetlen lett volna.

Volt még olyan, hogy a főnököm és egy fiatal kolléganő állnak a lépcsőn egy már idősebb kolleganővel. Kb. másfél négyzetméteren álltak hárman. Érdekes dolgot láttam játék közben időnként hátra figyelve. Egyszer csak azt látom, hogy szegény idősebb kolleganőt, (akinek mellesleg az első diákja voltam), az egyik gyerek elkezdi dobálni fadarabokkal, közvetlen közelről. A kollégák nem (!) szóltak, pedig látták a dolgot. Én akkor odamentem, kicsit mérgesen, nekem esett rosszul. Megkérdeztem a gyereket, hogy miért dobálja a tanárnőt. (Itt most kitérhetnék arra, hogy miket meg nem engednek maguknak a gyerekek, de ez most nem erről szól, durvább, hogy a kollégák miket csináltak.) Azt mondta, ő nem dobálja. Akkor fogtam a labdát, a gyerekhez vágtam, utána egyből bocsánatot kért. A másik két kolléga nem szólt egy szót sem. Szegény tanárnő később odajött hozzám, megköszönte a segítséget.

Mivel mindenbe beleszóltak, az én hatékonyságom sem volt olyan, mint korábban, a hiányzásokat kénytelen voltam elfogadni (legalábbis sokkal többet), bár főnököm osztályához képest, aminek fele az enyém volt, így sem lett fele. Rendszeresen hülyének néztek. Az ötletemet sajátjukként tüntették fel, mikor szóltam, letagadták, hogy én említettem. Egyébként nem volt rossz a kapcsolatom a kollégáimmal, bár tény, hogy voltak súrlódások (hol nincsenek?) a hülyeségeik miatt, a végén már nem nagyon beszélgettem velük, inkább csöndben maradtam.

Mindig az járt a fejemben már év közben is, hogy valaki felelni fog ezért, nem feltétlenül kirúgás, hanem egy durva idegi kimerülés (hajlamos rá a főnök) által. A napokban hallottam, hogy a (hála az égnek már csak volt) főnököm igazgatóhelyettes lesz. Igazából ez a legalja.

Az egyik (volt) kolleganőm a napokban megjegyezte, hogy mennyire ki vagyok virulva (azóta már többen is megjegyezték ezt). Tényleg boldognak látszom, pedig szomorkodhatnék, hogy most nincs állásom, de nem minden a pénz, a nyugalom fontosabb.

Ez a történet már az oktatásnak azon részéről szólt, ahol már nem az számít, hogy van-e nyomtatófestékre és papírra pénz, (igaz, gyalázat ez is, mert az oktatás befektetés a jövőbe, halott ország az, ahol ezt nem látják be) és ezen a területen lehetett volna nagy dobást csinálni olyan emberekkel, mint én és pár kollégám (természetesen nem minden kollégám olyan, mint akikről a történet szólt). Itt már a személyünkből hozzáadott érték számít(ana)..

Év vége felé ki kellett tölteni egy papírt, hogy kívánunk-e ott dolgozni a következő tanévben. Gondolkodás nélkül a „nem”-et jelöltem meg. Nem mutattam meg senkinek, de még aznap felhívott az igazgatóhelyettes, hogy véletlenül nem rosszat (!) jelöltem-e. Kérdezte, miért teszem ezt, van-e külföldön lehetőségem, de ki kellett ábrándítanom, hogy ennek semmi köze a külföldhöz, mert már elmondtam decemberben, hogy nem tudom így vállalni a felelősséget a gyerekekért. Annyit mondott, hogy az én döntésem. Következő hétre főnökömhöz is eljutott a hír és megjegyezte, hogy számítottak rám jövőre. Még olyat is hallottam később, hogy nyárra is kaptam volna fizetést.

Az iskola főépületén két nagy tábla is hirdeti, mosolyogva olvasom, mikor arra járok: „Magyarország célba ér.” Nem tudom, mi a cél, de úgy tűnik, hogy nem egyezik az enyémmel.

Lenne sok ötletem, hogy milyen módon lehetne ezt az egészet megreformálni, mert bár nem erről szólt a történet, tudom (ahogy említettem is), hogy a mai gyerekek és szülők sem olyanok, mint akár az én korosztályom (kollégák mesélték sokszor), pedig én sem voltam rég gyerek.

Egy időre el kell hagynom pályát, hogy ne legyek olyan, mint ők. Sok szomorúság van a szívemben, de ez a helyzet pont akkor állt elő, mikor épp külföldre mennék. Ha itt nem tudom, akkor legfeljebb majd megcsinálom ott..

De elárulom, az én gyerekem nem fog a magyar iskolarendszerben megjelenni, akkor inkább ne legyen gyerekem..