Gergő blogol

Ezt a bejegyzést 2009. 07. 23-án tettem fel egy blogra. Most változatlanul közlöm:

Van egy történetem az iskolából. Nem a szokásos „ilyenek a mai diákok, a szülők, de a tanár tehetetlen” témában. Mert nem tehetetlen... Igaz, kreativitásra szükség van…

1. rész

 Két éve kerültem egy speciális iskolába, kezdőként, nulla gyakorlattal, egy hirtelen jött üresedés (terhesség következtében). Mielőtt elkezdtem tanítani, nem gondoltam volna, hogy valaha ezt fogom csinálni, hála a gyakorlati tanáromnak…

 A hetedik-nyolcadik összevont osztályt kaptam meg, amelybe tíz gyerek tartozott. Egy kivételével mind cigány volt. Sokan féltettek ettől, hogy ez aztán nem lesz egyszerű. Bevallom, titkon én is tartottam ettől a helyzettől.

 De csapjunk is egyből a közepébe: Én nem gondolom azt, hogy ne lehetne megtalálni a közös hangot akármelyik gyerekkel, akármilyen háttérrel rendelkezzen is, bár tényleg a családban eltöltött idő az elsődleges.

 Pár történettel szeretném jellemezni az első évemet - ahol leginkább az érzéseimre hagyatkoztam, és azért meg vagyok áldva elég sok együttérzéssel, empátiával -, mert nem szeretném, ha túlságosan hosszú lenne a történet.

 Elkezdtük az évet annak rendje és módja szerint, megismertük egymást a gyerekekkel, ami számomra váratlanul könnyen ment, mivel alig több, mint tíz évvel voltam náluk idősebb és azért ez óriási előnynek bizonyul(t) az idősebb kollégákkal szemben, akik már nem olyan könnyen veszik fel a fordulatszámot. Legalább annyit ér ez (ha nem többet), mint a tapasztalat.

 Azt már az elején megtapasztaltam, hogy a szokásos módszerek nem lesznek célra vezetőek, kitérnék itt például a hiányzások kezelésére: Nem volt olyan vészes a hiányzások száma, de az ember mindig jobbra törekszik. Én például – bár nem lehet ilyet tenni – nem fogadtam el az orvosi igazolásokat. Nyilván nem arról van szó, ha a gyerek tényleg beteg. De mivel kisvárosban élek, elég könnyen rá lehet jönni, ha a gyerek NEM beteg. Utcán, boltban, de elég gyakran látogattam is őket, úgyhogy a turpisság hamar kiderült.

 Ők az igazolatlan hiányzást nagy dolognak gondolták. Nem hazudtam nekik, inkább azt mondanám (egy ismert ember után szabadon), hogy nem bontottam ki az igazság minden részletét. De igazából mindegy is, ha valaki átlépi a 250 órát, akkor teljesen lényegtelen, hogy ezt igazoltan vagy igazolatlanul teszi.

Ettől az intézkedéstől a hiányzások száma drasztikusan lecsökkent, bár, ahogy említettem, nem volt vészes előtte sem, de a célt elértem. Vagy a gyerekek egészsége lett hirtelen jobb, ezt már sosem tudjuk meg..

 Valamint gyakran tapasztaltam, hogy csengetés után a gyerekek nincsenek benn a teremben. Bevezettem, hogy, aki nem lesz ott és késik egy percet is, az igazolatlan órát kap. Nem sokszor kellett alkalmaznom, mert megértették.

 De említhetném azt, mikor nem voltam elégedett a gyerekek viselkedésével (télen és csak egy alkalommal történt meg), akkor szépen összekaptuk a cuccokat, padokat, székeket, felvettünk kabátot és kipakoltunk az udvarra órát tartani (egyet). A gyerekek utána megjavultak. Az egyedüli sérülést én magam szenvedtem el, mivel nem az évszaknak megfelelő alkalmi cipő volt rajtam és lefagyott két lábujjam, amivel hetekig szenvedtem, de megérte, a célt újra elértem.

Azt tudni kell, hogy mikor megkaptam az állást, nagyon berezeltem a tantárgyfelosztástól, de hamar kiderült, hogy inkább telitalálatnak bizonyult. Ennek és az egésznek (pl. hiányzások kezelése) később lesz jelentősége.

 Mivel én tartottam a testnevelés órát is, így ezzel kapcsolatban is be tudtam vetni a kreativitásomat. A gyerekek valahogy nem szerettek jelentkezni, állandóan bekiabáltak, nem lehetett semmit sem érteni. Mivel szerették nagyon az asztaliteniszt - készítettem és vittem őket versenyekre is, sőt sok felszerelést is vettem nekik (nem gagyit, egy labda 300 Ft-ba került, de vehettem volna 30-ért is, egyébként egyik sem bírja sokáig, csak egy órától maximum egy-két napig) – ezentúl ha egy ilyen megtörtént, akkor az öt perc mínuszt jelentett a testnevelés órából. Volt, hogy csak negyed órán át tartott a testnevelés, a maradék időben tanultunk.

 Ez egyébként nem volt szenvedés, élvezték az órákat - próbáltam viccesre venni a kémia órát is - sokat nevettünk, de nyilván kellemesebb lett volna játszani. Erről jut eszembe, a fontos órákat megtartottuk, a kevésbé fontosakban játszottam velük, mert szerintem ennek óriási jelentősége van, a mai gyerekek keveset mozognak. Van egy értelmileg akadályozott ötödikes srác (a neve Cinó, ami cigányul picit jelent, nagyon a szívemhez nőtt a kissrác, borzasztó szegények, ütőt is tőlem kapott). Úgy kezdte az asztaliteniszt, hogy mozgáskoordináció híján el sem találta a labdát. Alig telt el fél év és máris a legjobbak között volt (nagyon sokszor engem is elvert), sőt erős mezőnyben a versenyen is dobogós lett, miközben az alacsony termete miatt nagy hátrányban volt. Elég jók voltak az eredmények, lett volna még bennük sok lehetőség, szerveztem számukra profi edzőt is. Sokat játszottunk lábteniszt is, de említhetném azt is, mikor bőrfocival fejeltek a másodikos-harmadikos- negyedikes lányok, akik szó szerint követelték, hogy dobjam már nekik a labdát. A kollégák csak bambultak a bejáratnál..

 Volt egy gyerek, aki egy másik városból került át hozzánk, az első pár napban eléggé ijesztő volt a zabolátlansága, el is neveztem magamban „Bunkó Zs.”-nek. Erről a gyerekről röviden annyit, hogy kb. két-három hét alatt teljesen kezelhető lett, ő volt az, aki meglátogatott a minap a kórházban, és a ballagásán olyan szeretettel ölelt meg, hogy az leírhatatlan. Az idei év ellenére, de ne szaladjunk ennyire előre.

 Többször vittem őket fagyizni, süttettem nekik süteményt, év végén sültes tálat rendeltem búcsúzásként..

 Az év végén olyat is mondtam (ez most, egy évvel később számomra is hihetetlen), hogy amennyiben lesz egy másik munkám (úgy tűnt, lesz, több pénzért), ősszel visszamennék tanítani. Fanatikus lettem.

 Legyen elég ennyi, a következő alkalommal megpróbálom összefoglalni, milyen módon lehet ezt a szerintem idilli - ha eltekintünk az álszent, liberális majmok véleményétől, akik miatt ide jutottunk - állapotot tönkretenni olyan kollégák által, akik húsz-harminc éve ezen a pályán vannak. És miért kell gerillaharcot folytatni az embernek saját kollégáival, főnökével azért, hogy a házirend egy bizonyos részét betarttassa? Miért hagyta ott a tanár az iskolát, aki imádta a munkáját és a gyerekekkel együtt várta a hétfőt? Mint említettem az elején, a tanár egyáltalán nem tehetetlen. Vagy mégis?