Megtörtént, amire számítani lehetett jó ideje. Ági nincs nekem többé.. Most megírom hát e blog utolsó posztját.

Bár e poszt írásakor is a könnyeimmel küszködöm, hasonló ambivalenciát érzek, mint amikor a papám meghalt: örülök is, meg szomorú is vagyok.

Ági nagyon sok szépet adott nekem, boldogan fogok gondolni erre az időszakra és nagyon szépen fejlődtünk egy ideig. Mivel senki sem tökéletes, hibái ellenére toronymagasan ő volt az eddigi legaranyosabb barátnőm és ha előbb nem is, de harminc éves koromra megtanultam csak a szépre emlékezni, ez tűnik a kulcsnak a túléléshez, pláne a továbblépéshez.

Ami miatt mindenképp tiszteletet érdemel: megtanult főzni, nem is akárhogy. És kitartott mellettem, meglepően sokáig.

A dolgok tavaly tavasszal kezdtek rosszabbra fordulni, mikor hazamentem két és fél hétre, de csak kb. egy hetet töltöttünk együtt, az iskolára hivatkozva. Aztán nyáron pedig nem jött ki segíteni, mikor összetörtem magam. Ekkor még senki nem merte mondani, hogy ez  így nem lesz jó, szeptember végén még ki is hoztam egy hétre. Aztán a család egyre erősebben fejezte ki nemtetszését ezzel kapcsolatban. Karácsonykor tizenegy napot töltöttem otthon, ebből Ágival csak kettőt. Érezte ő, hogy nem lesz ez így jó, sírt is, hogy elcseszte. Ez igaz, de ekkor kicsit megnyugodtam, hogy legalább belátta. A legmegnyugtatóbb infó az volt, mikor a mamám kérdésére, hogy mi lesz ha végez az iskolával, azt felelte, hogy majd jön ki hozzám. Ez az infó volt a legutolsó, amit tudtam és meg is örültem neki. Ez tartotta bennem a lelket, hogy talán sikerül. Most ez az erő elveszett.

Ágira sokat vártam, pl. mikor otthagytam az iskolát, de egy évet vártam rá, hogy együtt induljunk útnak. De ő már a kezdet kezdetén tudta, hogy nem fogok otthon maradni.

Erre ma azzal fogad, hogy nem mehet el mindenki Magyarországról. Végül talált valakit.

Ami még rosszul esett: Ágit jó párszor megkérdeztem a célról és soha nem említett engem, mindig csak magát. Mindig, mikor valaki kérdezett róla, csak azt feleltem az utóbbi időben, mintha nem lenne közös a cél.

Szerettem nézni, ahogy a gyerekekkel bánik, mert egyre jobban bánt velük, azt hittem, nekünk is lehet majd gyerekünk. Elvégre ezért jöttem ki külföldre, hogy normális(abb) életünk lehessen. Pár dologban változtam is, pl. harmadannyit sem netezek, mint korábban. Időnként hatalmas áldozatot hoztam, hogy lehetőség szerint ne szenvedjen hiányt semmiben.

Mindig arra a lányra fogok emlékezni, aki kiállt értem a veszélyben is, mikor pl. utcára tettek és megütöttek.

Vigyázz magadra és köszönöm, hogy eddig is kitartottál egy ilyen fasszal, mint én. Mindig lesz a szívemben számodra hely. Jó volt Veled, Ági, hiányozni fogsz.