Egyik mamámról már meséltem, ő tényleg a gyerekeinek, unokáinak él, igaz, egyesek ki is használják ezt rendesen.

A másik mamámról szólna főleg ez a történet. Hogy ez a butaság vagy a kapzsiság diadala – esetleg mindkettőé – azt döntse el mindenki maga.

Tehát van ez a nagymamám, akit nagymamának eléggé nehezen lehet nevezni. Kb. harminc éve hagyta el a nagypapám (ő is meg lesz még említve), azóta egyedül él, bár szeretője még pár évvel ezelőtt is volt. Az elhagyásról azóta is nagyon indulatosan beszél, de az a helyzet, hogy őt- és a másik verziót ismerve látható, hogy ez nem véletlenül történt meg. A másik nő szinte minden alkalommal el van mondva mindenféle kurvának, de az az igazság, hogy a papám azóta is azzal a nővel él. Lett volna ideje magába nézni, levonni a konzekvenciákat.

Mivel nem vagyok én történet- és életrajzíró, talán egyszerűbb leírnom őt pár szituációval, ami velem és a testvéremmel történt. Például csak az elmúlt egy évben.

Azt mindig is tudtuk, hogy a mama nagyon kapzsi és szereti a fogához verni a garast (jelenleg kb. öt-hétmillió forintja van a bankszámláján). Azt is tudtuk, hogy állandóan azt hangoztatja mindenkinek, hogy ő az unokáinak él.

Szituáció 1.:

Elhív a névnapomra, elmegyek. Ekkor adni akar egy ötezrest. Mondom, nem kell. Csak odaadja. Persze megjegyzi, hogy ez csak egy névnap, ezért ötezres, nem tíz. Persze egy percen belül más kapcsán azt is megjegyzi, hogy ötezer forint a mai világban semmire sem elég. Hát, kösz, mama, ezt én is tudom. Egyébként tizenötezer forinttal le vagyunk tudva évente.

Szituáció 2.:

Tavaly nyáron elmentem hozzá – kalandvágyból egyébként, mert tudtam, hogy nem járok sikerrel -, olyat tettem, amit még soha: kértem tőle pénzt (százezer forintot) a külföldre távozáshoz. Akkor azt mondta, hogy majd megpróbál félretenni a kis nyugdíjából, de nagyon nehéz...

Pár hét múlva szintén elmentem meglátogatni és elég rosszul esett, amit tapasztaltam. Szinte ujjongva mutatja, hogy mit vett 145 (!) ezer forintért. Egy elektromos fütőtestet és egy gagyi fényterápiás gépet egy házaló embertől. És akkor vágjon az ember jó pofát ahhoz, mikor megkér, állítsam be a ketyeréit. Egyébként rendszeres ez nála, hogy olyan dolgokat vesz vagyonokért házalóktól, amiket a boltban tizedéért (nem vicc) meg tudna venni.

Szituáció 3.:

Testvérem nem egy szófosó, de egy érdekes történetet hallottam tőle most húsvétkor, mert megbeszéltem a másik mamámmal, hogy adjon neki pénzt, mielőtt elmegy. Adott is kétszáz eurót, amitől nagyon megörült, mondta is, hogy már biztosan nem lesz gond Angliában.

Tehát a sztori. Öcsém az utóbbi egy évet Pesten töltötte a barátnőjével, ott kapott egy állást, amiből gyakorlatilag alig élt meg (de az, hogy miért hagyta itt a helyben lévő, amúgy nem rossz munkáját, nem ennek a posztnak a témája, igaz, roppant érdekes), rendesen lefogyott, mert keveset tudott enni.

Mikor meglátogatta a mamát, az elkezdte neki mondani, hogy „szegénykém, de lefogytál biztos nincs mit enned.”

És a legsúlyosabb: „Bárcsak tudnám, hogy tudnék rajtad segíteni.”

Egyébként valamit mutatott az öcsémnek is és annak elmondása alapján legalább egymillió forintnyi (!) értékben látott gyapjú takarókat, gépeket, edénykészleteket...

Szituáció 4.:

Most húsvétkor meglepett bennünket a mama, mert mikor mentünk locsolni (ezt a hagyományt sem tartjuk már egyébként), akkor ötezer forintot kaptunk. Hiába erősködtem, hogy adja az öcsémnek, mert neki nagyobb szüksége van rá. Erre megkaptam, hogy nekem is szükségem van rá:)

Akkor mesélte a tesóm, hogy kapott tízezer forintot, hogy ne szűkölködjön Angliában:)

Úgyhogy erre az évre átlépi a harmincezer forintot is.

Igazából nem az a bajunk, hogy nem ad pénzt a nagymamánk. Ez egyáltalán nem probléma. Hanem az, amit az öcsém megfogalmazott: „Inkább lenne egy olyan mamánk, akit néha nekünk kell kisegítenünk, de szeretne bennünket.”

A probléma az, hogy úton-útfélen azt hangoztatja, hogy ő az unokáinak él, dicsekszik velünk, és hogy mennyit sír értünk. Nem az a baj, hogy nem segít, de legalább ne mondja ezeket. Ez így együtt nem valami szerencsés.

A papám, aki otthagyta őt, szintén nem segít bennünket az elmúlt nyolc-kilenc évben, pedig kétszázezer felett van a nyugdíja, paprikát termeszt és őröl, gyümölcsöt termeszt, nem az első új autót veszi, külföldön nyaral. Bár most húsvétra érthetetlen módodnkaptunk tíz-tízezer forintot, amiből a részemet tovább is adtam az öcsémnek. És valószínűleg utal is a számlájára a napokban. Ennek azért örülök.

De említhetném azt is, amit Ákos barátom (remélhetőleg ex)barátnője mondott a napokban, miszerint neki anyagi biztonság kell. Ákos szülei azóta nem nagyon komálják a csajt, ami érthető. Viszont a csaj üzent vissza a szülőknek, hogy szerintük szerelemből meg lehet-e élni. Nem az a gond, hogy valaki anyagi biztonságban szeretné érezni magát, mert ez normális. De az, hogy ezért nem hajlandó tenni, mást hibáztat és nem azon gondolkodik, hogy lehetne ebből kitörni KÖZÖSEN, az már számomra kicsit arcpirító.

Ebben különbözik a barátnőm ettől a csajtól, de nagyon.