Épp mentem 11 után a fodrászhoz, mikor ráfordultam arra az utcára, ahol a volt munkahelyem található. A gyerekek már akkor elkezdtek kiabálni, hogy "Gergő bácsi, Gergő bácsi!", mert épp testnevelés órájuk volt - ami abból állt, hogy csúszkáltak a jégen az utcán... Megálltam pár percre és olyan rossz volt hallani, hogy menjek be, meg mi újság velem, menjek vissza:( Muszáj volt elindulnom pár perc múlva, mert időre mentem, de még utánam szólt az ex-kollegina, hogy várjak, mert most jön ki a volt osztályom is. Elindultam, de nagyon kiabáltak utánam ők is, hogy "Álljon meg, jöjjön vissza!":(
Nem jó ezt hallani, úgy fáj a szívem ilyenkor. Nem dicsekvésből mondom, de az a helyzet, hogy jobban kellett volna vigyáznia rám az iskolának, annak ellenére, hogy lelépek ebből a szar országból. Vagy legalább olyan helyzetet kellett volna teremteni (vagy visszaállítani), hogy (újra) jól érezzem magam. Én mindig úgy csináltam, hogy a gyerekek jól érezzék magukat (sokat játszottam velük pl.), a szabályok ellenére is (nincs rágó, cigi, jelentkezés nélkül beszólás pl.). Igaz, ez sokkal több odafigyeléssel jár - ha úgy tetszik munkával, energiával -, de ha a gyerekek jobban érzik magukat, akkor a tanár is. És így nem érzi a tanár a belefektetett energiát (illetve annak többletét másokhoz képest). Egyébként a nyakamat teszem rá, hogy a sok játék ellenére nálam sokkal többet tudtak a gyerekek, mint most (tuti nem játszanak annyit).
De senkinek ne legyenek kétsége afelől, az olyan hozzáállásúak, mint én, nem maradnak sokáig a rendszerben. Nem véletlenül..
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.