Nem is értem, mi történt, de történnek újabban jó dolgok is velem. De előtte elmesélem az otthon töltött bő másfél hét történéseit, az utat.

21-én délután elindultam (csak úgy siklottam) Watfordba. Ugyanis az ex-lakótárssal, Andorral, az autószerelővel mentem haza - felajánlottam neki 100 fontot az oda-visszaútra, elfogadta. Jól is jött, mert egy ideje hallok egy furcsa, nyikorgó hangot az autóból (csak hidegen), legalább azt is meg tudom neki mutatni, mikor visszajövünk, bő másfél hét a hidegben, csak elég lesz neki, de erről később. Kicsit aggódtam, hogy pont Watfordban hagyom az autót, de ez nem kívánságműsor.

Este hét körül el is indultunk Andorral. Szépen haladtunk, a komphoz is odaértünk, pedig nagy volt a dugó a közelben. Nem baj, késett egy órát. Ott elfilozofálgattam azon, hogy a korábban nem szeretett forma, konkrétan a Lexus GS300-é, mégpedig az első generáció formája pár hónapja kezd beérni a szememben (sosem vezettem, csak a két legutolsó generációt). Szép fehér volt, az alsó része kicsit sötétebb, szép felnikkel. Meg miért járnék kétliteres autóval, ha lehetne háromliteres is. Mindegy, ez a jövő zenéje, a biztosítás és a normális munka hiánya miatt.

Utána hatoltunk rendesen az éjszakában, egészen Belgiumig, ahol észrevettük, hogy nem megy a fűtés, de a hőmérő szerint minden rendben van. Megálltunk, akkor már jött a gőz a motortérből. Eltört az egyik vízcső és a víz a turbó csövére folyt. Andor betöltött egy kis vizet és elmentünk a következő benzinkútig. Olyan melege volt a motornak, hogy a nívópálcát is kinyomta kb. egy liter olaj mellett. Persze, Andor nem hozta a felszereléseit, le is csesztem, hogy rendben van, hogy egy öreg autóval útnak indulunk, de hozhatta volna. Mindegy, valamit csak talált, legalább szétszedte. Csak mivel éjjel három óra volt, nem tudtunk szerezni alkatrészt. A benzinkúton még ablaktörlő és ablakmosó sem volt, pedig ezeknek alapból lennie kellene (fateron kívül nem ismerek olyat, aki nem tudja használni az ablaktörlőt és mosófolyadékot, igaz, ő a szellőzést sem). Úgyhogy elindultunk az éjszakában, a hóban-fagyban valami szervizt keresni, hogy reggel már tudjunk hová fordulni, meg rá is értünk. Az autópálya mellett, a szalagkorláton túl mentünk, találtunk egy felüljárót és a rövidebb úton, egy sáros-havas dombot megmászva jutottunk fel rá. Úgy tűnt, találtunk is egy szervizt, legalább tudtuk, hova kell visszamenni később. Visszabandukoltunk kerülővel az  az autóhoz (kíváncsiak voltunk, el tudjuk-e juttatni az autót a szervizhez víz nélkül, akár többszöri megállással), szétfagyott lábbal, Andornak vizes is volt a cipője..

Eltöltöttünk pár órát a hideg autóban és reggel útnak indultunk megint. A szervizben csak egy takarító nőt találtunk, ő meg is mutatta a gyűjteményüket vízcsőből (elég komoly volt), de pont olyat nem találtunk, ami nekünk kellett volna. Viszont azt mondta, hogy a szemben lévő szervizben talán tudnak segíteni. Bekopogtunk, kijön a szerelő, mutatjuk neki, hogy mi kellene, erre megkérdi, öreg autó-e. Mondjuk, hogy igen, erre azt mondja, vegyél új autót (mintha az nem romolhatna el), de benn állt egy Audi Q7-es. Végül adott csövet, méretre is vágta. Mikor kérdeztük, mivel tartozunk, csak öt euró volt a válasza. Viszont nálunk csak font volt, felajánlottunk neki öt fontot. Kérdezte, van-e ez öt euró, de megnyugtattunk, hogy van, de ekkor meglátta rajta Erzsébetet és akkor megnyugodott. Andor be is szerelte a csövet, én a szemközti étteremből szereztem csapvizet a motorba és elindultunk.  Ekkor készült a kis videó. Persze egész úton ugrattam Andort, hogy dízel Opelt kellett volna vennie kilencezer fontért.

Aztán megint leállt egyszer, szintén Belgiumban. Andor már mindent szétszerelt, ami egyáltalán lehetséges, aztán összerakta, akkor beindult (kicsit mérges voltam, mikor beindult, de Andor is, mert nem jött rá, mi történt) és hazamentünk vele. 700 km-ert vezettem, a legutolsó etap is az enyém volt, akkor már nagyon fáradt voltam, de félálomban nyomtam az osztrák autópályán 130-40 körül a hegyek közt, így legalább nem aludtam el.

Zalaegerszegig, úgyhogy a fél ország, egy 300 km még ezután jött, a nagybátyámék jöttek el értem. De a legújabb, elég merész tervükről külön posztot fogok írni, mert elképesztő.

Reggel fél nyolc körül érkeztek meg, anyukám és a főnöke nem kezdték el a rendelést (ezt beszopták a betegek), hanem megvártak, kajával. Jól jött, hogy adott hatvanezer forintot, amiből tízet vissza is adtam neki, mert kifizette a fuvaromat is Zalaegerszegről. Mamám nagyon sírt, örült, mikor reggel felhívtam. Nem akartam lefeküdni, hogy éjszaka tudjak aludni, meg is ígértem neki, hogy egy órán belül ott leszek nála. De délután fél négykor ébredtem az ágyamban. A Samsonite bőröndöm kulcsát Angliában hagytam, de szerencsére sikerült kinyitnom tíz perc alatt egy körömreszelővel. Az otthon töltött idő nagyon jó volt, fasza kajákat ettem végre és három kilót híztam nyolc nap alatt, nem törődtem csomó szar dologgal, kurvára jól éreztem magam. Voltunk Ágival moziban - megnéztük az Üvegtigris 3-at -, megnéztük a csincsilláimat - adtam is húszezer forintot Diának, aki vigyáz rájuk. Voltak szar pillanatok is, pl. mikor elmentem a másik mamámhoz és kiderült, hogy apukám rendszeresen elviszi hozzá a blogomat kinyomtatva. Mostanában sikerül rendszeresen megdöbbenteni az ismerőseimet, mikor ezt meséltem nekik, úgy lestek csak, mint amikor nemrég a tesóm lakótársai a könyvemet küldték vissza a feladónak. Bennem nem okozott semmit, mert annyira érthetetlen ez, hogy na (de el fog költözni a blog). Viszont mindenképpen van pozitív hozadéka a dolognak, hogy a mamám - úgy tűnik - észrevette magát. És ami a legjobban esik az egészben, hogy a tesómnak is küldött ötvenezer forintot, sőt karácsonyra is kaptunk tízezer forintot. Én a küldött pénz miatt tudtam haza menni, mindenképp hálás vagyok neki.

Anyukám búcsúzáskor csak annyit mondott, hogy rá mindig számíthatok. Bár nem kell neki visszaadnom azt a csomó pénzt, amit adott, mégis vissza fogom adni.

Visszafelé szerencsére Andor eljött értem Pestre (egy ötezrest adtam neki ezért). Oda pedig Alex vitt (anyukám főnökének fia) a szolgálati Opel Insigniával. Nem örültem, mert Alex úgy vezet, mint az állat, gyerekkel a hátunk mögött. Tázlárnál a tükörjégen 120-140-nel csapatott (utána 200), a kanyarokban is hatvan körül, és sokszor elég durván megcsúszott az autó hátulja, villogott is a menetstabilizáló rendesen. Még jó, hogy a hátulja, az alulkormányozottságot nem olyan könnyen fogják meg a menetstabilizálók. Mondtam is neki, hogy azért vigyázzon, a menetstabilizáló sem tudja a fizikát seggbe kúrni. Az Insignia végre az első Opel, ami vállalható utastérrel rendelkezik, főleg ezzel a világos félbőr belsővel, de a műanyagok elég ócskák benne. A Saabom ajtajának legalja, még a küszöbre csukódó rész is puha, itt kőkemény, anyukám főnökének három éves Passatjáé szintén.

A visszafelé út elég zökkenőmentes volt, (Viszont egy baromi pozitív csalódás volt a Dacia Duster formája, ahogy többször is elsuhant mellettünk. Baromi jó a formaterv, úgy néz ki, mint valami Dakarra készülő, épített homokfutó. Egyszer kell egy ilyen.) el is értünk volna egy majd' négy órával korábban induló kompot, de végül nem fizettünk be rá. Mikor Watfordba értünk, meg is akartam mutatni az autó furcsa hangját, de a rohadék másfél hét hidegben indulás után nem csinálta! Utána és azóta is mindig, de akkor pont nem!

Azóta minden hétköznap dolgoztam, sőt, haza sem küldtek. És elég érdekes folyamatokat látok a cégnél velem kapcsolatban. A főnök, Kulbant újabban meg szokott dícsérni. Sőt, újabban kicsit elszomorító, hogy múlt hét óta tizenkettő új embert számoltam meg a cégnél, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy túl sokan vagyunk ennyi munkára. Tegnap is már reggel kezdődtek a gondok, mert először nem volt munkám, de Kulbant elküldte többször is a szerződéseseket onnan, hogy legyen munkám. Sőt, délutánra annyira nem volt semmi, hogy felajánlottam neki, hogy haza is mehetek, de akkor ma adjon majd munkát. De nem engedett, mondta, hogy szükségük van rám. Ma sem volt jobb a helyzet munka terén, és kérdeztem is, hogy mehetek-e holnap, mert Petr haverom is jön már, erre Kulbant azt felelte, hogy "nekünk rád van szükségünk, nem Petr-re"). Nem kicsit lepődtem meg. Nem nagyon volt munka, el is küldött a másik főnökhöz, Karenhez, de ő sem tudott semmit, és még így sem küldött el, nagy nehezen találtunk valami gagyi feladatot.

Érdekes ez a kulbant-i metamorfózis (nem küld haza akár a műszak vége előtt negyed órával, percekig keresi a szemmel láthatóan nem nagyon létező munkát, dícsér), mert régebben körülnézés nélkül is simán elküldte az embert haza, sokszor még egy "sorry" sem hagyta el a száját.

Sajnos a _Phoenix_-féle állással kapcsolatban nincsenek jó hírek, úgy tűnik, hogy a sofőrük marad még egy darabig, csak szeptemberben tűnik biztosnak a távozása, kivéve, ha addig talál valamit (hajón akar énekes lenni).

A biztosítással kapcsolatban annyi a hír, hogy bár megkapták az ünnepek előtti e-mailt, Andor múlt pénteken felhívta őket és küldik a bonus igazolását. Azt kell majd továbbítanom és harcolnom, hogy adják vissza a fölöslegesen befizetett összeget.

Valamelyik nap vettem Áginak egy repjegyet február 18-ra, már várom.

A jókedvet csak erősíti, hogy úgy jöttem vissza Angliába, hogy majd' 650 font volt az angol számlámon, ami ahhoz képest, hogy a tesómnak kifizettem az 500 fontot és az autóra is költöttem majd 170-et, plusz 310 font van feleslegesen a biztosítónál, azt hiszem elég jó. Tudok én. Már nem leszek annyira ideges, ha kimarad egy-két nap vagy esetleg késve jön a fizetés, van tartalék.

Azt, hogy mostanában Németországgal szemezgetek, egy másik posztban mesélem el.