Mostanában nem igazán alszom jól, de ez a mára virradó éjszaka túltett mindenen.

Tegnap a nagy húsvétozás (gyakorlatilag zabálás egész nap, hat fogás háromféle sütivel, este halászlé) után bementünk a papámhoz az otthonba. Ott egészen ledöbbent mindenki, ahogy figyeltem az arcokat. Még az állandóan panaszkodó (szó szerint) mamám is csak nézett. Sokszor a papát okolja dolgokért, de most nagyon kedves volt, kérdezte, mit süssön neki, mit vigyen be neki. Kilencen mentünk be hozzá, de a papa nem igazán mutatott érdeklődést irántunk. Másfél hete még lazán megevett egy egész krémest, fagyit, mikor vittem neki, múlt héten már a felét alig tudtam beletömni. De legalább még örült.

Nagyon csúnya felfekvései vannak, egyik a combján, egy tenyérnyi méretű és egy nagy hólyag is nőtt rá. A másik pedig a hátán, szintén egy tenyérnyi fekete felfekvés, ami teljesen úgy nézett ki, mintha penész lett volna (utána mondta a köztünk lévő orvos, hogy nekrózis=elhalás). Ekkor küszködtem másodszor is a könnyeimmel (először akkor, mikor megláttuk/meglátott bennünket), de sikerült leküzdeni.

Még lefekvés után is küzdöttem a könnyeimmel.

Ma is voltam benn nála, nem az igazi, de pár szót tudtunk váltani vele. Nagyon hiányolta a tévéjét, de a mamám mindig elzárkózott a témától. De később visszamentem és bevittük az enyémet (már két éve amúgy sem nézek tévét egyáltalán) és annyira megörült neki, olyan hálás volt, nem győzte köszönni.

De legalább még el tudott köszönni tőle az öcsém, aki pénteken megy Angliába., valószínűleg már nem látja többet. (Itt hagyva a barátnőjét, mindenkit, úgy, hogy még állása nincs kinn és több óra buszozás várja a reptérről. Ott fogja várni egy srác Birminghamben, akivel még csak egyszer találkozott. Ezzel kapcsolatban már készül egy poszt, ami a gépem indulásakor fog automatikusan megjelenni. És szintén ennek kapcsán szeretném megírni  holnap az egyébként mai napra  tervezett "a kis magyar, aljas, szánalmas valóság" következő részét is).

Őszintén szólva - bár szörnyű ilyet állítani, de nem tudom magamban tartani, hogy - remélem, hogy nem él már sokáig a papám. Épp eléggé kibabrált vele a sors, és nem ezt  az embertelen életet érdemelné - erre már évek óta maga is tett több megjegyzést. Többek között ezért sem vagyok hívő ember (nem csak azért, amennyi kárt tett az egyház az emberiségnek, nyilván nem elhanyagolható kevés előny mellett). Mert képzeljünk el hasonlót egy csecsemővel, ő aztán senkinek sem ártott, de az idiotizmust elég sokan követendő példának tartják - eredendő bűn, meg a a kis f*****-szom.

Mindenesetre az a kitartás és a dolgok ilyen büszkén való viselése/eltűrése mély tiszteletet ébreszt bennem iránta.

Nem mintha ez korábban nem lett volna meg...

(Könnyhegyek)